A szüleim is nagyon szeretnek olvasni, otthon rengeteg könyvük van, így már elég korán láttam, hogy az olvasás szórakoztató, hiszen "anya is hogy felnevet néha egy-egy oldalnál". Na meg az sem kerülte el figyelmemet, hogy a könyvek száma mindig szaporodott. (Legalább tudom, kitől örököltem a vásárlási hajlamot.)
Ennek ellenére én bizony megszenvedtem azért, hogy olvasni tudjak. Hihetetlenül lassan tanultam meg a betűket, majd szótagokat szavakká és értelmes mondatokká összekötni. Kínkeservesen gyakoroltam, miközben anyáék csak reménykedtek, hogy ez nem veszi el végleg a kedvemet az olvasástól. Akár így is lehetett volna, s akkor én most nem lennék egy ilyen szuper közösség tagja. De nem így lett. Bekövetkezett az áttörés, és annak örömére, hogy nem csak furcsa és értelmetlen töredékeket kapok, hanem értelmes mondatokat, szinte kirobbanó energiákkal vetettem magam bele az olvasásba, ami egy új sikerélményt jelentett. Év végére én tudtam a legszebben olvasni az osztályból, amiért egy ajándék/jutalom könyv lett az eredménye. Ez volt életem első, önálló kis könyve, melyet az osztályfőnököm mosolyogva nyújtott át, és jó szorakozást kívánt mellé.
Az, hogy ma is annyira szeretek olvasni, több embernek köszönhető, no meg a jobbnál jobb könyveknek. A szüleimnek, akik ebben példát mutattak, és biztattak, hogy ne adjam fel. A tanárnőknek, akik a legapróbb sikereimért is dicsértekkel halmoztak el, így sose éreztem magam rosszabbnak, butábbnak mint a többiek. És köszönet az akkori makacs, és kitartó önmagamnak, aki megakarta mutatni az egész világnak, hogy igenis megtudja csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése