Kleinheincz Csilla: Ólomerdő
5/5
Ennek a könyvnek a birtokosa a jegyzettámogatásomnak köszönhetően lettem, még január elején. Már régóta szemeztem vele, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam rá, és végre sikerült sorra is kerítenem.
Gyerekként a tündéreket jónak, szépnek, segítőkésznek láttam, gondoltam. Olyan lényeknek, akik hatalmukat többnyire jóra használják, segítenek a bajbajutottakon, teljesítik az arra érdemes kívánságait. Lehet, túl sok Disney mesefilmet láttam :D.
Aztán ahogy egyre nagyobb lettem, és már komolyabb, komorabb könyveket is olvasgattam, úgy szaporodtak azok a történetek, ahol ezek a lények se nem szépek, se nem kedvesek nem voltak. Öltek és bosszúszomjasak voltak, az embereket csak játékszernek tekintették, és az még csak a jobbik eset volt, ha átváltoztatták őket.
Ebben a világban ha nem is csúfak, de nem feltétlenül nevezném őket kedveseknek. Saját törvényeik vannak, amelyek megszabják az életüket, és amik miatt hamar megtanulják, mindennek ára van, amit előbb-utóbb meg kell adni. Lóna, aki tündér, innen menekül át az ember Istvánnal a mi világunkba. Én szívesen olvastam volna többet is arról, ő hogyan élte meg ezt az időszakot, mert bár egy-egy elejtett megjegyzést, egy villanásnyi emléket kapunk, de a történet nem rá fókuszál.
Főhősnőnk ugyanis Lóna lánya, aki félig tündér, félig ember. Két világ szabályai kötik, és hamar megtanulja, a "másik" világé bizony sokszor jóval fájdalmasabb.
Még kisgyerekként tűnik el az anyja, ezt sem ő, sem az édesapja nem tudják kiheverni. A probléma ott kezdődik, hogy egymással nem beszélnek, titkolóznak. Így egy hosszú láncolat eredményeként kerül át a Tündérek világába a lány, ahol nem tudja kiben bízhat, mi az igaz. Mégis, meg kell találnia a maga útját.
Kifejezetten tetszett a két világ felépítése, és az a mód, ahogyan összemossa őket az írónő. Azt pedig külön élvezettel figyeltem, hogyan elevenednek meg az oldalakon elrejtve a régen hallott/olvasott mesék elemei. Még ha most kissé más köntöst is kaptak.
A szereplők közül talán Rabonbán alakja volt a legszimpatikusabb. A szív nélküli lovag, akin átok ül. És aki ennek ellenére is segíteni akar másokon, persze az sem mellékes, hogy azzal talán magán is segít.
Azután jött Tartód/Firtos alakja. Aki szintén átok alatt ül (ez elég gyakori probléma volt a szereplők között). Hasadt személyisége jól szimbolizálja azt a kettősséget, ami minden emberben meg van. És mi is cska szurkolni tudunk, hogy a firtos-ok győzzenek. És imádtam, ahogy a szél határozta meg az aktuális személyiségét.
Emese kicsit semleges volt nekem. Nem utáltam, bár néha idegesített a makacssága és önfejűsége, ami nélkül sok gondot elkerülhetett volna. Nem tudom, ennyi idősen vajon volt-e bennem is ennyi dac és ellenállás.
Özvegy, na ő volt az, akit még ha az elején szántam is, a végére ebből az érzelemből már nem maradt semmi.
Firene helyzetét sajnáltam, hibázott és súlyos árat fizetett érte. Csak remélni tudom, hogy szebb lesz a jövője. Amúgy őt is szívesen megismerném jobban is.
Lóna, mint fentebb említettem, elég távoli maradt, nem tudom igazán eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem.
István alakja egyértelműen pozitív volt számomra, bár az, ahogyan itt tartotta a feleségét...nos, határ esett. Viszont csodáltam a kitartását, ahogyan kereste éjjelente a feleségét, és igyekezett mindeközben nappal jó embert faragni a lányából.
Azért ha tehetném, tennék egy sétát az Ólomerdőben, és megnézném azt a világot. Csak ígéretet nem tennék senkinek, mert abból csak a baj származik...
Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 360
Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember." /Babits Mihály Ritmus a könyvről, részlet/
2015. február 23., hétfő
2015. február 21., szombat
Az elveszett idő
Rachel Joyce: Ellopott pillanat
3/5
Ez tipikusan az a könyv volt, ahol a fülszöveg egy érdekes történetet vetített előre, ám amit kaptam, az valahogy nem volt az igazi.
Érdekes volt az alapötlet, komoly témákat vetett fel, mint például a beilleszkedési nehézségek a felnőtteknél, kihasználhatóság, öngyilkosság és még sorolhatnám. Mind-mind olyan téma, ami akár külön könyvet is megérdemelne. Talán pont ez volt a baj, hogy annyi mindent akart elmondani, és igazán egyikre sem jutott idő. Mert mire beleéltem volna magam az adott szituációba, már ugrottunk a másikba.
Az izgalmat pedig egyáltalán nem éreztem, mert már a könyv negyedénél tudtam, mi felé fogunk haladni. Pedig általában szeretem azt, ha a múlt és jelen szál egyaránt követhető egy könyvben, de itt valahogy sikerült lelőni a "poént", már ha mondhatom ezt így. Már pedig ha az ember tudja, mi felé halad óhatatlanul, akkor oda az izgalom, mert nincsenek alternatívák, nem tudsz reménykedni a jobb befejezésben.
A szereplők kicsit semmilyenek voltak, igazán egyiküket sem sikerült megkedvelnem. Pedig Byron a szinte kényszeres megfelelni válásával még hasonlít is rám. Mégis, néha szinte idegesített.
James alakját nem igazán tudtam hova tenni, ő csak úgy volt, időnként adott valami "fenomenális" ötletet, ami elősegítette a vég kialakulását és ennyi.
Az édesapáról nem sok mindent tudunk meg, így aztán ő szinte egyáltalán nem hozott lázba.
Diana még akár szimpatikus is lehetett volna, ha nem csak azt a feladatott kapja, hogy beteljesítse a szörnyű véget. Szegény elég kétdimenziós lett.
Nem lett volna ez rossz történet, csak nem sikerült belőle kihozni mindazt, amit lehetett volna.
Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 388

2015. február 20., péntek
Az uralkodó
Joe Abercrombie: Half a King - Az uralkodó
4/5
"Régen, mikor a világot Nap Anya és Hold Atya irányította, amikor a nomádok Tenger Anyához és Föld Atyához imádkoztak, Uthrikot, Gettföld nagyhatalmú királyát és trónörökösét, nagyobb fiát saját alattvalóinak cselszövése teríti le. Yarvi, a kisebb fiú, a „félember”, aki úgy született, hogy jobb kezén egyetlen, görcsös ujj van, egy nap arra ébred, hogy király lett. A vékony fiú fejére azonban nagy a Királyi Fejpánt, s bár teljesen alkalmatlan a feladatra, mégis csatába indul, melyre halott apja helyett vezeti népét. De hiába nyomorék, hiába kerül rabszolgasorsra, éles elméjével kitűnik társai közül, s a számkivetettek furcsa seregének élére áll. Yarvi útja talán éppen oda vezet vissza, ahonnan indult: cselszövők, árulók és királygyilkosok közé…"
Az írótól már korábban is volt szerencsém olvasni könyvet, így azt tudtam, hogy a stílusát és történetvezetését szeretem. A kérdés az volt, vajon sikerül-e ismét elbűvölnie, vagy sem. Nem meglepő módon sikerült.
A jó fantasy az én esetemben egy jól megalkotott és alaposan átgondolt világgal indít, amit úgy be tudok járni és meg tudom ismerni, mint a sajátomat. És nem kapok három mondatonként sikítófrászt a hatalmas logikai bakiktól. Aztán jönnek a szereplők, akiket tudok szeretni, vagy éppen mélyről jövően gyűlölni. Akik esendőek, hibáznak, de mégis közel kerülnek hozzám. Nem elhanyagolandó a jól felépített cselekmény, ami mentén mozgunk, mert valaminek mégiscsak sodornia kell. Lehet véres, komor, de némi humorral azért fűszerezzük, és néhány váratlan csavarral fel is tehetjük a pontot az i-re. Még teljesen újszerű elemeket sem igénylek (bár ha van, az plusz pont), a sablonokkal sincs gondom, ha azok tényleg működnek.
És itt mindezt megkaptam, így élvezettel merültem el ebben a világban.
Yarvi alakját az elején megtudtam volna rázni, miközben rávilágítok neki, hogy nem ártana tennie is valamit és nem csak hagyni sodorni magát az árral. Aztán ahogy haladtam előre a történetben, úgy fejlődött ő is, illetve ismertem meg én is jobban a személyiségét, így a végére barátságot kötöttünk. Így aztán nyugodt szívvel tudtam azért szurkolni, hogy ne halljon meg, ellenben mindenkin bosszút tudjon állni.
Ő az, akit sokan félre ismernek, vagy a fáradtságot sem veszik arra, hogy megismerjék. Méghozzá egy olyan testi hiba miatt, amiről ő maga nem tehet. (Ki ne érezte volna azt az életben, hogy rajta kívülálló okok miatt nézik le/ hagyják figyelmen kívül?) S bár némi keserűség mindig ott bujkál a szavai mögött, azért ott dolgozik benne az élni akarás, és a remény, hogy tud ő többet is. Mi pedig csak remélni tudjuk, hogy képes lesz megmutatni a világnak, miért értékes ő.
Tetszett, hogy fiatal kora ellenére milyen másnak látta a világot. Ahogyan az is, hogy ravaszságának köszönhetően a korábbi tanulmányait, illetve az anyai tanácsokat megfelelően tudta alkalmazni a sokszor eltérő helyzetekben is.
A fekete humoráról már ne is beszéljünk. Tapasztalatból tudom, hogy néha nem marad más az embernek, legalábbis ha az ép eszének maradékát megszeretné őrizni.
Úgyhogy miközben ő keresi a helyét, és azt, hogy ki is ő (herceg? rabszolga? uralkodó? miniszter? jó ember?), és elkövet néhány hibát, illetve megadja azok árát, mi magunk is vele együtt változunk. És tanulunk.
Aztán itt vannak az evezőtársai, akikkel együtt elindul, hogy megbosszulja a vele történteket, és az apja illetve testvére meggyilkolását.
Elmondhatom, hogy egyikük se teljesen normális, mégis megkedveltem őket.
Rulf örök elégedetlenkedését, Jaud segítőkészségét, Szumael tehetségét, Semmi állandó harcolni vágyását, Ankran hűségét. Ez utóbbi lepett meg talán a legjobban.
Hatuk csapata nagyon különböző múltakat kapcsolt össze, mégis, képesek voltak együtt működni, segíteni a másiknak. Lehet ezt arra fogni, hogy különben a halál várt volna rájuk, de legyünk egy kicsit magasztosabbak, és gondoljuk úgy, hogy ez egyike az emberi természet egyik jó tulajdonságainak. Hogy képesek vagyunk barátságokat kötni, csak képesnek kell lenni meglátni a jót és az értéket a másikban.
Akit még kifejezetten érdekes karakternek találtam, az Yarvi édesanyja volt. Laithlin egy erős, hajlíthatatlan nő, aki már-már túl merevnek tűnik. Az elején kételkedtem abban, hogy képes-e a szeretetre. De az legalább egyértelmű, honnan örökölte a fia a ravaszságot. Többet is megtudtam volna róla, remélem a folytatásokban lesz lehetőségem jobban is megismerni az aranykirálynőt.
Kifejezetten szerettem azokat a tanácsokat, amik néha előbukkantak a történetben, és segítettek egy-egy döntés meghozatalában, vagy a helyzet megoldásában. Azt hiszem, némelyiket magamnak is elteszem, használatra. Még jól jöhetnek.
Egy biztos, itt is megállapítottam, hogy a legnagyobb szörnyűségre az ember képes, hiába hisszük magunkat a teremtés koronájának. Ráadásul mindig nyereségvágy az, ami hajtóerőként funkcionál. Pénz, még több pénz, hatalom. Pedig néha sokkal egyszerűbb az élet, ha ezekből nincs túl sok. Mennyi élet veszett már vajon oda ezek miatt? És vajon mennyi fog még?
A váratlan csavarra sem lehet panaszom, őszintén szólva tippem sem volt, hogy azzal a bizonyos szereplővel mit szeretne az író kezdeni. De az állam a földet verte, amikor elolvastam, kicsoda is ő.
Vagy amikor rájöttem, hogy egy számomra szinte érdektelennek tűnő információ hogyan vezette a megoldáshoz közelebb a főszereplőnket. Na de ezért is ő az író, nem pedig én.
Ha valaki szereti a fantasy-t, nem zavarja az erőszak, akkor ezt a történetet csak ajánlani tudom.
Remélem a folytatásai is ilyen jók lesznek. És hamar a kezeim közé kerülnek.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
A könyv megjelenése: Március 9

"A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul.
Aztán üt."

Nano
Robin Cook: Nano
3/5
Nem igazán szoktam olvasni az írót, korábban talán 1-2 könyve fordult meg a kezem között. Ennek ellenére a téma, ami a történet középpontjában áll, érdekelt, úgyhogy kíváncsian fogtam bele. Mert rengeteg mindent ki lehetett volna hozni belőle. Érzésem szerint ez nem igazán sikerült.
Adott ugye egy neves cégnél dolgozó tudós, Pia, aki nanorobotokkal kapcsolatos kutatásban segédkezik. Jól ért a munkájához és szereti is csinálni, annak ellenére, hogy a közvetlen főnökével nem igazán jön ki, a cég igazgatója pedig nem csak a tudását értékeli, hanem egészen más tekintetben is szeretné kipróbálni. Igazán idilli munkakörülmények, ha engem kérdeztek. De oké, nyilván az ember lánya nem hagy ott csapot-papot, az első nehézségek esetén. Ám amikor egyre furcsább dolgokra figyelünk fel, amik akár arra is utalhatnak, hogy embereken kísérleteznek ezek a jótét lelkek, na akkor én egészen másként viselkedtem volna. Mert azt nekem senki sem tudja bemesélni, hogy valaki ennyire a saját feje után menjen, főleg amikor egy okító célzatú balesetet is átvészel, többé-kevésbé épen.
Szóval, amikor nem azon dühöngtem, hogy a csaj mit csinál (ez amúgy eléggé ki tudja zökkenteni az embert az olvasásból, főleg ha azon elmélkedik, mivel tudná megcsapkodni az adott szereplőt), akkor azon agyaltam, hogy sikerült egy ennyire érdekes témát ennyire tönkre vágni. Ehhez komolyan tehetség kell.
Annyi kérdés merült fel bennem, csak úgy az olvasás hatására: mit szabad és mit nem, meddig mehet el az ember annak érdekében, hogy egy szebb jövőt hozzon el stb. És ugyan ezek megvannak említve, de ennyi. Pedig nyugodtan bele lehetett volna mászni jobban ezekbe az etikai kérdésekbe. Mondom ezt úgy, hogy mint biológus, nyilván a felesleges félelemkeltést sem szeretem, amit egy-egy új módszernél rögtön bedobnak az embereknek. Nem szabad félvállról venni semmit, megfelelő tisztelettel kell kezelni minden új módszert, mert a tudásunk közel sem terjed ki mindenre. De semmit sem szabad kapásból elvetni, vagy az ördög módszerének bélyegezni.
Ahogy embereket sem lehet/ lenne szabad kényszeríteni arra, hogy ehhez hasonló kísérleteken vegyenek részt, ha nem önszántukból teszik (és nem, véleményem szerint a halállal történő fenyegetés nem egyenlő az önszántukból történő jelentkezéssel).
Szívesen olvastam volna még többet arról, hogy hogyan is hatottak/működtek ezek a kis robotok, és hol tart vajon ez a technológia? Tényleg ennyire nem szabályozzák? (Mondjuk ezt azért kétlem, de sose lehet tudni.)
Szóval kérdések tömkelege viharzott a fejemben, válaszokat meg nem nagyon kaptam. Jó persze ne legyen tele teljesen érthetetlen szakzsargonnal, mert azt az olvasók nem élvezik. De lehet ezt úgy csinálni, hogy mindenki értse a dolgot, és közben egészen sok mindent meg is tudjunk az adott témáról. Másnak már sikerült.
Aztán itt vannak a karakterek. Piát mint említettem az esetek többségében felképeltem volna. De a többiek se voltak kutyák.
George az elején a tipikus hősszerelmes, némi papucsállatka beütéssel. És lépten-nyomon féltékenykedett. Ez hosszú távon fárasztó is lehetett volna, de hála istennek ő megfelelő időközönként elrepült a munkájához. (Mondjuk valaki mutasson már nekem egy olyan munkahelyet, ahol a kezdő dolgozótól elfogadnak ennyi kifogást, amikről messziről bűzlik, hogy nem teljesen fedik az igazságot.) Aztán a könyv végére meg kb. profi maffiózó válik belőle. Én meg csak pislogtam, hogy oké, szerelmes, meg minden, de nem durva és főleg nem gyors ez egy kicsit? Mert elhiszem, hogy ha szeretünk valakit és az veszélyben van, akkor sok mindent megteszünk érte, de nah. Nem gondolnám, hogy az én barátom kapásból betörővé és bérgyilkossá képezné magát, majd így indulna a megmentésemre. Aztán persze ki tudja.
Paul pedig, hát ő úgy van. Időnként segít, és csak kis mértékben hajlandó megszegni a törvényt, mert különben jujj mi lesz. (Én vallom, hogyha már valamit csinálunk, akkor azt csináljuk nagyban és jól, de nem lehetünk egyformák.) Ráadásul néha olyan információkat tudunk meg róla, amik nem viszik előrébb a történetet. De biztos lényegre törő, hogy tudjam, nem veti meg a férfiakat.
Szóval, olvastam már jobbat is, de egynek elment. Ha valaki ezeken áttud siklani, és nem akar agyvérzést kapni rajta, akkor még élvezheti is.
Kiadó: Alexandra
Oldalak száma: 416

2015. január 31., szombat
Rád találni
Tari Annamária - Horváth Gergely: Rád találni
2x33 gondolat a párkapcsolatról
4/5
"Egyetlen társban találhatunk boldogságot? Létezik egyetlen? Hogyan maradhatunk meg tiszta embernek a párkapcsolatok viharában? Mit jelent az egyéjszakás kaland? (Mit jelent a férfinak, mit egy nőnek?) Hogyan kísért az exek szelleme egy szerelemben? Miért vagyunk hűségesek, miért leszünk hűtlenek? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgetett Tari Annamária és Horváth Gergely a Dívány.hu portál Kettő látás című sorozatában. A Rád találni szerzőpárosa a társas létezés lélektanába és hétköznapi gyakorlatába vezeti be az olvasót.
Különleges párkapcsolati szótár ez a könyv. A fiatalság mámoráról – nem csak fiataloknak."
Annamáriától már korábban olvastam könyvet, de a páros férfi tagjához még nem volt szerencsém eddig. Főleg azért voltam kíváncsi erre a könyvre, mert egymás mellett láthattam a két nem véleményét egyazon témáról. És mint nő, persze hogy érdekel, a férfi mit gondol. Egyetlen férfi gondolata nem jelent egyetemes igazságot a többire nézve, de talán közelebb hozza őket hozzánk.
33 különböző témában vetik gondolataikat papírra. Ezek egy szóban mint fejezetcímek jelennek meg. Érdekes volt olvasni, hogy melyik mit jelent a két írónak, és mit nekem. Nem egyszer volt, hogy én teljesen másra gondoltam, mint ők, vagy ha ugyanarra is következtettünk, a véleményünk akkor sem egyezett. Főleg Gergely esetében volt így, de időnként Annamáriával sem egyezett a véleményem. De nem baj ez, hiszen különbözőek vagyunk, más-más élettörténettel a hátunk mögött, így nyilván nem ugyanúgy gondolkodunk. Amíg ezt a különbséget elfogadjuk, nincs baj.
1-1 fejezet tényleg nagyon rövid, így gyorsan lehet haladni a könyvvel. Ami nálam lassította a dolgot, az a töprengés volt. Én vajon hogyan látom ezt? Illetve ha még ilyet nem tapasztaltam, akkor vajon hogyan is állnék egy ilyen helyzethez?
A témák nagy része ismerős a mindennapjainkból. Olyan gondolatok, helyzetek, amikkel mi magunk is találkozunk, megtörtént velünk, vagy ha nem is történt meg, de láttunk már ilyet és ezáltal véleményt alkottunk róla. De azért volt olyan témakör amiről még nem is hallottam, és így plusz információval gazdagodtam. Ilyen volt például a drunkorexia fogalma, vagy éppen a milgram.
A femme fatale rész azért volt érdekes számomra, mert mindkét szerző más-más képet alkotott róla. Azt hiszem, az mindenkinek a saját döntése lesz, melyik oldal mellé teszi a voksát. Én ebben az esetben inkább a női oldallal értettem egyet, de mivel személyesen egy ilyen hölgyet sem ismerek, nem tudhatom, mi az igaz.
Összességében egy érdekes utazás volt ez a könyv, amely ugyan mások gondolataival vezetett, de általa mégis csak a saját utamat jártam be. Talán ez is lenne az értelme az ilyen könyveknek. Hogy utat mutatnak, kezdő lökést adnak, de nem magyarázzák el neked, hogyan is kellene érezned, gondolkodnod. Meg van a lehetőséged arra, hogy te alkoss egy végleges véleményt. Ez egyezhet az íróékkal, de el is térhet. És ez így a jó.
Ha valaki fogékony az ilyen témákra, akkor szerintem érdemes elolvasnia. Ha másért nem, akkor azért, hogy végig gondolja, ő miként látja ezeket.

2015. január 27., kedd
Báthory Anna élete
Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző
5/5
Már egy ideje szemezek az írónővel, de eddig még elkerültük egymást. Ám karácsonyra ez a kötet landolt párom jóvoltából nálam, és így a vizsgaidőszak után időm is jutott elolvasni. Hol volt eddig ez a könyv?
Alapvetően szeretem a történelmi alakokat bemutató regényeket, mert kíváncsi vagyok, vajon milyen volt, hogyan élt, mitől félt. Persze tudom, hogy egyik történet sem fogja visszaadni a teljes igazságot, de biztos vannak olyanok, amik azért közelítenek felé.
Ha ráadásul ez a főszereplő egy nő, aki olyan korban élt, ahol sok szava a saját sorsára nézvést nem lehetett, pedig amúgy értelmi képességeiben hiba nem volt, ráadásul sokan irigyelték is, akkor még inkább kíváncsi leszek.
Báthory Anna életéről csak nagyon alapdolgok villantak be, és abból is leginkább a perek, és a boszorkányság vádja. Ez nem túl sok, úgyhogy érdeklődéssel vártam, milyen női alakot fest elém az író.
Egy erős, intelligens nő, akit több dolog is fogságban tart: a neve, a neme és talán a szerelem is. Nem volt könnyű gyermekkora, és már akkor sem figyeltek rá igazán. Ez akkor sem változott, amikor a testvére lett a fejedelem, mert értéke ugyan megnőtt, de csupán mint egy eszköz, hogy barátságokat, támogatást, hatalmat vehetnek általa. Bájos, nem? Ráadásul ezt nem is csak egyszer gondolják eljátszani, hanem másodszor is ők szeretnék férjhez adni. Nem éppen erről álmodozik egy lány, amikor a férjhez menésre gondol.
Persze amikor a saját feje után megy, akkor sem minden sül el tökéletesen, de azt legalább az ember magának csinálja (már ha ez vigasz), nem pedig rá mérik.
Sajnáltam, hogy nem találta meg igazán a helyét sehol sem. Hogy sokan csak a prédát, a vagyont, a veszélyt látták benne, az érző embert nem.
Hiába szeretett, az sem teljesülhetett be, részben saját hibából, részben mert túl nagy volt köztük a társadalmi szakadék a rang tekintetében, és mert a férfi hatalomra vágyott inkább. Na ez utóbbi volt az, amit nem tudok megbocsátani neki, hiába a sok jó tett.
Azt pedig elképzelni sem tudom, milyen lehetett úgy élni, hogy a gyermekedtől távol vagy, mert csak ezzel tudod megvédeni, és a hazádba többé vissza sem térhetsz.
A szereplők éltek, lélegeztek. Nem csak jók, vagy rosszak voltak, és a legtöbb esetben megtudhattuk azt is, mitől lettek olyanok, amilyennek mi már ismerjük őket. Sokszor csak így maradhattak talpon, amit elfogadok, még ha nem is szeretek. Báthory Gábor egy gyerek volt, aki hatalomra tett szert, nem tudom, hogy jó fejedelem lett volna, ha több ideje van, mert amennyit itt látunk belőle, az leginkább egy, a békét igencsak kiélvező, nő faló férfi, aki ezt megunva még több hatalomra törne, csak nem túl jól.
Bethlen Gábor alakja eddig mindig pozitív szerepű volt, most meg is lepődtem, amikor egy törtető, a másikat hátba támadó férfit kaptam. Hogy kinek van igaza, nem tudhatom, mindenesetre érdekes volt ez a szemszög is.
Hogy mennyire hiteles, nem tudom. Ráadásul nem is túl hosszú (ezt fájlaltam is), így nyilván mindenbe nem mehet bele a maga teljességével. Viszont a hangulata, a nyelvezete, a stílusa az, ami megfogja az embert, és szórakoztatja. Elviszi egy másik időbe, másik helyre.
Úgyhogy egy kérdésem maradt, hol a folytatása?
Kiadó: Libri
Oldalak száma: 350

2015. január 23., péntek
Mama, papa, gyerekek
Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek
4/5
"Egy csendes őszi estén kezdődött. Stockholm egyik elhagyatott külvárosi részében Petra Westman rendőrnő kocogás közben véletlenül egy megrongálódott babakocsira bukkan a bokorban, benne egy súlyosan beteg csecsemővel. Néhány méterre tőle egy halott nő fekszik, az arcát a felismerhetetlenségig összeverték. Valahol nem messze pedig egy hároméves kislány várja haza a szüleit, bezárva egy lakásba, teljesen egyedül. Conny Sjöberg nyomozó és csapata lát neki a gyilkosság felgöngyölítésének, a holttest személyazonossága azonban ismeretlen, az óra ketyeg, a kis Hanna pedig felfedezi a telefont, és egy idegen bácsi felajánlja neki, hogy a megmentésére siet… Carin Gerhardsen sorozatának második részében a svéd társadalom végletesen elszigetelt rétegeibe vezeti az olvasót: alkoholista anyák, erőszakos apák és elhanyagolt tinédzserek világába, ahol a gyerekszobákban elsuttogott rettenetes titkok nem múlnak el nyomtalanul. Hátborzongató és letehetetlen, a skandináv krimi legjobbja."
Az írónőhöz eddig még nem volt szerencsém, a sorozat első kötetét sem olvastam, de ezután a könyv után azt hiszem szerét ejtem annak is. Nem mintha anélkül nem lett volna érthető, félreértés ne essék. A történetet gond nélkül tudtam követni, és a szereplők esetén sem volt igazán hiányérzetem. Egyszerűen csak kíváncsi lettem, mi lehetett az első ügy. Na de lássuk, eme könyv esetén mit is kap az olvasó, ha felnyitja a lapokat.
A történet két fő szálon mozog, és ezek köré csoportosulnak sok kisebbek. Viszont, az, hogy hogyan fognak végül egy nagy egésszé összekapcsolódni, csak a legvégén derül ki. Ezt egyrészt imádtam, mert ezer és egy elképzelésem volt arra nézvést, hogyan és ki által fog ez az egész értelmet nyerni. Hadd ne mondjam, nem lett igazam. Másrészt viszont a végén talán pont ez volt az, ami a leginkább idegesített is, mert már annyira tudni szerettem volna mi lesz a végkifejlet. Ha így nézzük, ez tulajdonképpen egy remek húzás az írótól, mert el nem tudtam volna képzelni, hogy félbehagyjam a történetet, mert akkor sose tudom meg, mi a mozgatórugó, így hát olvastam, és olvastam.
A hangulat itt is elég komor, sokszor feszült, fojtogató. Ez nem csak a műfajnak köszönhető, bár nyilván nem egy rózsaszín történetet vár az ember, ha krimit akar olvasni. Hanem a hátteret adó helyek, szereplők, viselkedésük és helyzetük együttese az, ami igazán megfog, és rád telepedik. Az én első gondolatom ezzel kapcsolatban az volt, hogy mennyi beteg ember él a bolygónkon. És ez egyszerre szomorú és ijesztő. Pláne a mai felgyorsult világunkban, amikor sokszor magunkra sincs időnk, nem hogy a szomszédra, vagy az utcán látott furcsán viselkedő emberre. Pedig nem egy esetben (és ez érvényes a könyvre is), rengeteg szenvedés megspórolható volna, ha észrevennénk dolgokat, és tennénk is ellenük.
A szereplők közül egyet sem tudnék igazán kiemelni, sokan voltak, és mindről kaptunk információkat, de egy sem került igazán közel hozzám. Talán azért, mert folyamatosan azt fürkésztem, ő mit rejteget. Mindegyikük életében voltak, vannak sötétebb részek, amiket nem szívesen osztanak meg másokkal, néha még a rendőrséggel sem, sőt a rendőrök egymással sem.
Talán Hanna volt az, akiért a leginkább izgultam, hiszen ő volt a legfiatalabb, a legvédtelenebb.
Jennifer és Elise alakja, életvitele tőlem nagyon távol áll, és bár sajnáltam őket, a dolog valahol itt el is akadt.
Persze a gorcső alól nem maradhatnak ki a nyomozást végző rendőrök sem, őket is megismerjük, és nálunk sincs minden rendben. Kíváncsi vagyok, az ő sorsuk merre fog haladni, mert nem egy bizony komoly választás előtt áll.
Összességében ez egy jó, izgalmas, érdeklődést folyamatosan fent tartó könyv, így ha valaki krimi témában keres valami olvasnivalót, akkor csak ajánlani tudom.
A könyvért köszönet illeti az Athenaeum Kiadót.
(Hammarby sorozat 2.)

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)