Depresszión keresztül a világ

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
5/5

Szokás szerint sikerült egy komoly témát pedzegető könyvet kivennem a könyvtárból, és olvasásától még a vizsgaidőszak sem tántorított el.

A történet eléggé in medias res indít, azaz szinte belecsöppenünk a dolgok közepébe. Főhősnőnk épp egy buli közepette zokog bezárkózva a fürdőszobába, és mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi is van?
Aztán szép lassan elindul a vezérfonál, mi meg utána. Megtudjuk, hogy is sikerült kikötnie a fürdőszoba közepén, és hogy mire próbálják rábeszélni a  barátai.

Ami furcsa lehet a történet vezetésben, hogy kisebb-nagyobb kitérők vannak a történetben. Hol ugrunk egyet vissza a gyermekkorába, hol az épp aktuális igen sötét gondolatait fejti ki nekünk az írónő, és ezzel a történet valamennyire vontatottabbá válik, de ha ez az első pár oldalnál nem riaszt el, később már nem fog zavarni. Ami még elriaszthatja az olvasót, az a kicsapongás teljes körű bemutatása. Nem feltétlenül adnám egy 14 éves kezébe, de olvastam már rosszabbat is. 

Számomra több okból is érdekes volt a történet. Egyrészt mindig is vonzottak a nehéz sorsok, és az önéletrajzi írások. Másrészt volt már valamilyen szinten találkoztam a depresszió különféle megnyilvánulásaival, hol magamon, hol ismerősön. Furcsa, és egyben hátborzongató volt olyan régebbi gondolataimat viszont látni leírva, amik egy bizonyos időszakban rendszeresek voltak, most már viszont  nem azok. Ez a könyv, a szavai, a félelmei és vágyai olyan mély bugyrokba vittek el, ahol hál' istennek én magam sosem jártam, bár az odavezető út egy részét ismerem. Kicsit talán mindenki ismeri, mert kinek ne lett volna az életében legalább egy olyan pillanat, amikor mindent értelmetlennek látott, sötétnek, és nem volt ereje felállni hogy tovább lépjen. Aztán persze csak sikerült. Ez a normális. A barátok, az élet, a mi saját lényünk jó esetben képes arra, hogy visszataláljunk a normális világba. Mert mindenki igényli a fényt, az örömöt.
Ha viszont nem sikerül, mindegy hányan segítenek, mindegy milyen jó a sorod...akkor ott baj van.
Elizabeth világa hiába volt néha maga a tökély, ő mindig szinte pokolnak érezte.

Amiért érdemes elolvasni: Megtudhatjuk milyen szemmel látják ők a világot. Mert ha nem vagyunk benne ebben a helyzetben, nem saját bőrön tapasztaljuk a problémát, akkor azért nehezen értjük meg. Saját tapasztalatból tudom, hogy nehéz mindig optimistának lenni, mindig vidítani a másikat, ha az csak a rosszat látja az életben. És ez egy idő után a legtöbb embernek sok lesz. Pedig a depressziós nem tehet arról, hogy így érzi. És csak mert azt mondjuk neki, hogy nézzen körbe, és örüljön már egy kicsit, attól az még nem fog be is következni, mert lehet hogy tényleg nem képes rá.

Amire azért figyelni kell: Huzamosabb olvasása esetén könnyen kedély romlást tapasztalhatunk magunkon. Vagy csak én voltam erre a témára a szokottnál is érzékenyebb, nem  tudom. De legyen bekészítve mellénk édesség, vagy napos teraszon olvassuk, esetleg utána találkozzunk valakivel, aki biztos képes elkergetni a szomorúság felhőjét...

Kiadó: Európa
Oldalak száma:  486