3/5
"A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám.
Justine Meade élete veszteségek sorozata. A listán szerepel az édesanyja, az otthona, sőt még a fia is. Az egyedüli társa, akire mindenben számíthat, Mack, a szürke-fekete sheltie. Ám amikor felkerekedik vele, hogy visszatérjen gyerekkora otthonába, ahol huszonöt éve nem járt, az úton egy végzetes hiba elszakítja őket egymástól. És ahogy az autópálya kilométerei egyre nőnek közöttük, úgy fogy Justine esélye arra, hogy kétségbeesett akarása ellenére is valaha megtalálja imádott kutyáját.
Ed és Alice Parmalee a saját veszteségüket gyászolják. Hét évvel azután, hogy a lányuk már nincs velük, együtt élnek, de kerülgetik egymást és a kimondhatatlan fájdalmukat, s képtelenek a közöttük tátongó szakadékot áthidalni. Ám amikor rátalálnak egy szürke-fekete kutyára az út mellet, közösen döntik el, hogy magukhoz veszik.
Megingathatatlan hűségével, elképesztő megfigyelőképességével és csalhatatlan megérzésétől vezérelve Mack képes arra, hogy összehozza az embereket. Legyen akár Justine partnere, akár egy család életének új szereplője, olyan, mintha ez a kis shetlandi pásztorkutya arra született volna, hogy boldoggá tegye a körülötte lévőket.
Mindenkinek szüksége van Mackre. De vajon kihez tartozik ez a táncoló kutya?"
A Pioneer kiadó könyvei általában tetszeni szoktak, ám most valahogy nem találtunk egymásra ezzel a könyvvel. Pedig alapvetően imádom az állatos történeteket, ráadásul nekem is volt kutyám, szóval megalapozottnak tűnt azaz elvárás, hogy majd engem is elvarázsol a történet.Sajnos nem így történt.
Most valamiért zavartak a sablonos megoldások, az, hogy elég hamar kitaláltam, mi lesz a következő "csavar". Hogy nem tudta hozzám közel hozni ezeknek az embereknek a szenvedését, fájdalmait, pedig erre épült volna az egész történet.
Egyszerűen egy kívülálló szemével, hűvös távolságtartással olvastam, és viseltettem mind Justine iránt, mind Ed és Alice felé. Ráadásul úgy éreztem, az, hogy elvesztette a kutyáját, legalább annyira a nő hibája volt, mint a sofőré. Tényleg, meg kellett volna várnia, vagy ha nem is várja meg, akkor a kutyát nem kidobni egy autópálya szélén. Viszont ki az, aki egy fuvart kap, ne kekeckedjen a sofőrrel, akinek időre kell leszállítania a dolgait. Aztán meg van lepődve, ha otthagyja a másik.
Vagy éppen a családja se volt kutya. A mostohaanya ugyan tényleg ellenszenves lett, akit simán elküldtem volna az imádott fiacskájához lakni, de így nagyjából ennyi is volt.
Ed és Alice története ugyan szomorú, de itt meg is állt a dolog, nem tudtam átérezni a veszteségüket, fájdalmukat. Azt meg pláne, hogy nem akarták megtudni, van-e vajon gazdája a kutyának.
Az egyedüli, akit megkedveltem, az a hegedűművész Pokol Angyala volt :D.
Egyszóval megható alapok ide, kutya oda, engem nem bűvölt el a történet.
Kiadó: Pioneer
Oldalak száma: 324
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése