3/5
Érdekes borító, ami megfogja az ember tekintetét. Elgondolkodtató témát ígérő fülszöveg. De mindnek semmi haszna a kivitelezés nem az igazi. Úgy látszik mostanában sikerült nem egy olyan könyvet kifogni, amibe többet képzeltem, mint volt. Na, de csapjunk is a lovak közé.
A történetünk 1964-ben kezdődik, amikor is egy orvos, David Henry és várandós felesége útra kelnek, mert beindult a szülés. A szülészorvos azonban a rossz idő miatt nem tud időben megérkezni, ezért David saját maga kénytelen levezetni, és meghozni élete egyik legkomolyabb döntését. Ugyanis felesége ikreknek ad életet, ám a kislány Down-kóros. Úgy dönt, a kislányt odaadja az ápolónőnek, hogy egy otthonba vigye el, és mindenkinek azt mondja, halva született. De Caroline a kicsivel eltűnik a városból. Vajon hogy fog az életük ezekután alakulni?
Elgondolkodtató a téma. Méghozzá több is. Egyrészt ma is eléggé megoszló a vélemény arról, hogy egy súlyosan, egész életére kihatóan beteg gyermekkel mi is legyen. Vannak, akik vállalják, hogy felnevelik, vannak akik nem. Én senkit nem akarok megbántani, egyik döntést sem lehet könnyű meghozni. De mindkét esetben ki fog hatni a család hátralévő életére.
A második komoly téma, hogy vajon milyen lehet az élet egy olyan családban, ahol az anya "elveszíti" egyik gyermekét.
Illetve ha egy elég nagy horderejű hazugsággal kénytelen valaki élete végéig élni.
Szóval van itt bőven olyan rész, ami alapot adhat egy jól megírt regénynek. És mégis. Nekem az egész túlerőltettetnek, nyögvenyelősnek tűnt. Mintha az író annyira megakarná értetni az olvasóval a történteket, hogy azokat szinte már ráerőszakolja. Mind a két család életét nyomon követhetjük, mégis, úgy éreztem hogy Phoebe életét jobban is belehetett volna mutatni, a fő hangsúlyt David-ék kapták, amit meg is értek, de ettől még a regény másik kulcsfontosságú alakja a kislány, aki megpróbálja az életét élni egy olyan világban élni, ami idegenkedik tőle, és a hozzá hasonlóan értelmi fogyatékosoktól. Pedig ahogy a könyvben is megfogalmazódik, sok mindent ők is éppúgy megtudnak tanulni, mint más gyermekek, csak lassabban. De hiába beszél az ember mindig nagy garral, hogy az esélyek, és jogok mindenkit megilletnének élete során, valahogy mindig lesznek még "mindenkibbek", akik sokkal többet érdemelnek.
Ez azért elszomorító.
Hiszen nézzünk csak körbe, a regény történéseihez képest évtizedek telnek el, de napjainkban is sok hasonló helyzettel találkozhatunk. Mi lenne, ha néha tényleg adnánk esélyt a másságnak, nem csak beszélnénk róla? Ha nem csak a szánk járna a nagy toleranciát dicsőítve? Még lehet, hogy a végén valami jó is kisülne belőle.
De térjünk vissza a könyvre. Sem David, sem a feleségének a személye nem került közel hozzám. Elvileg együtt kellett volna éreznem velük, ehelyett csak idegenkedve figyeltem, ahogyan elélnek egymás mellett, hogy így, vagy úgy, de megcsalják magukat és a másikat. Azt, ahogy a fiúk kockáztatja az életét tiniként, bár nyílván nem lehet könnyű egy olyan családban felnőni, ahol a gyerek érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tud neki nevet adni.
Phoebe és Caroline élete jobban érdekelt, de azonkívül hogy tényszerűen közli velünk az író hogy ez és ez történt velük, mióta nem láttuk őket, nem sok mindent kapunk róluk. Pedig én szívesen olvastam volna arról, hogy kapott mondjuk munkát, vagy hogy sikerült elérni, hogy állami iskolába járjon és hasonlók. De nem, csak megtudjuk ezeket, és kész.
A végén pedig a nagy találkozás...komolyan, ennél sablonosabban meg sem lehetett volna oldani...és még akkor sem éreztem semmi elégedettséget, hogy lám, a félbeszakított család egymásra talált. Legalább az hihetőbbnek tűnt fel, hogy rögtön nem volt egymás nyakába borulás.
Kiadó: Partvonal
Oldalak száma: 496
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése